Átalakulásaink természete

2018.08.08

Vannak időszakok, mikor bekövetkezik bennünk egy átalakulás, újjászületés. Olyasmi lehet ez, mint amikor a kígyó levedli régi bőrét azért, mert azt már elnyűtte. Helyette pedig egy csodálatos, ragyogó mintázatú élőlénnyé válik.
Mindezek bennünk is megtörténnek. Sokszor. Viszont mindezeket észre is kell venni. Mert jelei vannak. Egyszer csak azt érezzük, hogy az élet, amiben jelenleg vagyunk, túl szűk nekünk. Nehezebben lélegzünk, valami újra, másra vágyunk, de többnyire nem tudjuk, mi lehetne az, ami ismét örömöket adhatna számunkra. Talán fogalmazhatok úgy, céltalanná is válunk.
Keressük az okokat, hogy mi lehet az, amitől "rosszul érezzük magunkat a bőrünkben". És a régi mintáink, melyekbe eddig mozogtunk, már nem elégítenek ki minket.
Ha például régen, ha magunk alatt voltunk jót tett a lelkünknek egy kis vásárlás, , ma már nem elégít ki minket. Ha ilyen pillanatokban elvontuk a figyelmünket (akár haverokkal, akár egyéb szórakozási lehetőségekkel), most érezhetjük azt, magányra vágyunk. És szinte értetlenül nézünk magunk elé, hogy mi lehet ennek az oka. Ha a régi mintáink szerint cselekszünk, akkor ugyanúgy bennünk marad ez a fura hiányérzet, de többen úgy is élik meg, mint egy hatalmas ürességet.

  • Nem tudjuk, hogy kell jól meghalni, elhagyni EZT az életet tisztán, önmagunknak való megbocsájtás által. 
  • Nem tudjuk, mi a valódi szeretet, és a társadalom kényszere nyom minket időnként helytelen helyzetekbe, közben csak azt érezzük, "Ez nem is az én életem". 
  • Nem tudjuk, hogy kell jóban lenni önmagunkkal, hogy hallgassunk valódi megérzéseinkre, melyek könnyebbé tennék döntéseinket. 
  • Nem tudunk igazán jól, és tudatosan teremteni, és ezért a rendszeres negatív gondolatainkat tartjuk fenn, melyek hurokszerűen nyomnak le minket, energiahiányban szenvedünk, vagy visszatalálnak hozzánk félelmeink. 
  • Vagy azt sem tanítják meg, hogy mit jelent önmagunk mellett dönteni. Hogy az önzés és önmagunk szeretete nem egy és ugyanaz. Bár ki önmagát szereti, az valóban tűnhet önzőnek mások szemében. Még igen sok fontos dolgot írhatnék ide, mert ezeket mind - mind tanítani kellene. Legalább annyira fontos, mint olvasni, írni, számolni tanulni. Sőt!

Az átváltozás is ilyen. Jön valami új az életünkbe, és nem vesszük észre, hogy valójában mi is zajlik bennünk, hogy voltaképpen ez egy teljesen természetes folyamat. S nem baj, ha ránk tör a veszteségérzés minden ok nélkül, nem baj, ha nem találjuk a helyünket, nem baj, ha ez a fura üresség betölt minket. Mert ez az átváltozással jár. 
És sokan sajnos az átalakulásuk után visszarendeződnek a régi mintáikba, mert azt hiszik, mindent úgy kell tenni, mint eddig. Aztán az életük során egyre nehezebbé válik minden, egyre több elakadás, elfojtás, és betegség figyelmeztet arra, hogy ez az irány, amerre halad, nem jó irány. Szinte kiabál az élet: VÁLTOZTASS!!!
Mert a folyamatban megrekedt embereknek senki nem mondja el, hogy tanuljanak meg előre nézni. Hogy merítsenek erőt ezekben a pillanatokban. Hogy mindez ugyanúgy értük van, csak innentől kezdve másként kell szemlélni a világot, mert ő, ott bent már nem ugyanaz az ember, aki régen volt. 

"Engedd el, engedd el"... mantrázzák sokan. Részben igaz, de valójában nem így megy. Minden átalakulási folyamat más és más. Hisz különbözőek vagyunk. Van kinek könnyű, van kinek nehezebb és több időre van szüksége. Van, kinél robbanásszerűen tör be az életébe, mások meg azt veszik észre, hogy egyszer csak már másként gondolkodnak, éreznek, mint eddig. A valódi elengedés sem másokról, hanem önmagunkról szól. Önmagunk új, ismeretlen lényéről, ki már nem ugyanaz, ki egykor volt. És időnként ez nehéz. Mert a régi énünk elengedésével olyan dolgoktól veszünk búcsút, mint egy régi szerelembe való kapaszkodás, vagy mint olyan vágyaink, melyek már nem építenek minket. Talán kicsit a gyász érzete is ez. 

Átváltozni egy csodás dolog. Egy új lehetőség, új élet kezdete. Művészet.
Figyelni a bennünk dúló háborút, folyamatokat, s mindeközben érezni, hogy értünk van minden. Hogy ez az egész rólunk szól, hogy valójában mindezeket csak engedni kell, nem pedig görcsösen ragaszkodni a régi sémákhoz, berögzülésekhez. Mert ebben az időszakban felerősödhetnek olyan minták, vagy félelmek, melyeket itt valóban megtanulhatunk elengedni. Régi érzelmek bukkanhatnak fel régi arcok által. Régi emlékek törhetnek felszínre adott szituációk vagy események mentén. Az álmaink változnak. Testünkben megjelenhetnek fizikai fájdalmak, akár még fel is erősödhetnek. Ezek mind jeleznek nekünk, hogy merre menjünk tovább.
S mi ebben a művészet? Hogy mindezt tudjuk külső szemlélő helyzetben, megfigyelőként, szinte türelemmel végignézni, mint egy páholyban egy régi színdarabot.
Nem megítélni azt, ami történik velünk. Csak hagyni, hogy végbemenjenek ezek a folyamatok. Ha nehéznek érezzük, érdemes segítséget kérni. Mely történhet testi, lelki, és szellemi szinteken egyaránt. 

  • Lehet a rég halogatott fizikai tüneteknek utánajárni, bármilyen nehéz is lelkileg a mai, egészségügyi rendszerben diagnosztizáltatni magunkat. Vagy lehet pont fordítva, ha ez nem vált be, más természetes gyógymódok után nézni. 
  •  Lehet olyan ember, aki felé bizalmat szavazunk, aki átment már hasonló folyamatokon, és tapasztalattal rendelkezik. 
  • Lehet kérni olyan szakember segítségét, aki nem helyettünk akarja megoldani, hanem képes átsegíteni minket, megtanítani arra, hogy járjuk végig ezt az utat. Mert valójában senki sem tudja megoldani a helyzeteinket. Egy ideig tud enyhíteni rajta, de ezek mind kulcsok, hogy megtanuljuk, mi teremtjük saját életünket. 

  • Lehet támaszkodni barátokra, de ne úgy, hogy panaszáradatot tartunk feléjük. Hanem akár inspirálhatnak is minket. 

  • És olyan segítőink is vannak, akiket inkább más érzékeinkkel látunk. Ki segítőnek, ki angyalnak hívja... ők végig mellettünk vannak ezekben a helyzetekben. És kiemelném, akkor is, ha épp nem jól érezzük magunkat a bőrünkben. Mert talán akkor, épp ezt kell éreznünk, hogy újjászülessünk. De ezekben a helyzetekben mindig ott van egy pici érzés, akármilyen rosszul is érezzük magunkat, hogy mindez értünk van. 

  • Legnagyobb segítőink viszont mi magunk vagyunk. Ne féljünk ilyenkor visszavonulni magunkba. Hisz erőt a MAG-ból, vagyis magunkból meríthetünk. Kapcsoljuk ki időnként a tv-t, telefont, netet és barátkozzunk meg a csenddel. Mert így érzékelhetjük leginkább a gyógyító energiákat. Csak sétálni egy erdőben, mezítláb a mezőn, meditálni, kézműveskedni, táncolni EGYEDÜL. Kinek mi okoz örömet. 

S amikor megtörténnek bennünk ezek a belső, természetes változások, sokszor arra késztetnek minket, hogy kívül a környezetünkben is átrendezzük az életünket. Ez lehet egészségügyi, magánéleti -, mint család, párkapcsolat, vagy munka területén. Arra érdemes figyelni, hogy a lépés, amit meg szeretnénk tenni, ne vágy, ne menekülés, ne a figyelmünk elterelése legyen, hanem valódi megérzés mentén menjen végbe. Mert ha az előbbiek alapján döntünk, az sem baj, csak a régi problémáink ugyanúgy meg fognak találni minket, jelezve azt, hogy megint más irányt kellene venni. Ha fogalmazhatok így, a nehézsége a dolognak, hogy sokszor a lépés, ami felé mennünk kell, nem is feltétlenül konkrét lépés. 

  • Van, hogy pont az a dolgunk, hogy maradjunk, hogy mi csak álljunk, mint egy öreg, bölcs tölgyfa, s hagyjuk, hogy körülöttünk történjenek az események. Hagyjuk ki magunkat mások életéből, viszályaiból, ne vegyük végre magunkra azokat a csomagokat, amik nem nekünk rendeltettek. Tehát csak éljük a saját életünket. 
  • Van, amikor igen, lépni kell, ami lehet fájdalmas döntés is, mert ezzel tudjuk, elveszítünk másokat magunk körül. Olyan embereket, akikkel már nem feltétlenül egy az utunk. De végre magunk miatt döntünk. Mert már nem bírjuk azt, hogy újra és újra feláldozzuk magunkat, hogy újra alámegyünk másoknak. Hogy megint meg akarunk felelni, s mindezzel mi háttérbe szorulunk. Mert végre szeretni kezdjük magunkat. 
  • És van, amikor a megérzéseink arra mutatják az irányt, hogy ugorjunk bele a semmibe, hogy hirtelen, és nagy változást tegyünk meg. Mert nem fogjuk tudni, hogy ezután valójában mi fog történni velünk. Egy régi kapcsolat elengedése után mi lesz velünk majd egyedül? Vagy ha régóta éltünk egyedül, vajon milyen lesz ez a kapcsolat? Vagy amikor már annyira nyomaszt a munka, hogy mindegy, csak el innen, hisz már egy lélekdaráló... De nem látjuk, mi lesz a vége. Ugrunk a bizonytalanba. S csak azt érezzük, ugrani kell, nincs más út. Közben érezzük a félelmet, ami vissza akar tartani minket, és az agyunk kiállt "Ne, ne add fel a biztosat a bizonytalanért!". S mi mégis azt érezzük, hogy a borsószem ott a fenekünkben, de most az utunk arra visz, amitől a legjobban félünk. 
  • És időnként a változás annyi, hogy észrevegyük, másként gondolkodunk. "Jé, szerelmes vagyok a világba!" "Aztaaaa, mintha nem is utálnám már az embereket". "Nahát, kevesebbet agyalok." Időnként ennyi a változás. Látni, hogy mások lettünk, és mindezt kamatoztatni tudjunk a mindennapi életünkben. Ilyenkor ez is egy tanulási folyamat. Mert a régi minta néha még visszaköszön, elkezdünk úgy viselkedni, mint egykor, s csak azt érezzük, nem esik jól a lelkünknek. Hogy mi már nem akarjuk kibeszélni a szomszédot, vagy a főnökünket, és nem akarunk már rosszat gondolni arról a pasiról, aki összetörte a szívünket, mert valójában már nem is érdekel. Kezdetben ez igen fura. Olyan könnyebb minden. Az elménk még visszanyúl, mert nem tud a helyzettel mit kezdeni, még szinte ilyen helyzeteket is teremt. Ezeket érdemes észrevenni, és a jelenlegi énünk szerint cselekedni ott bent, és kint is. 

Tehát mindennek sok szintje van.
A vágy, félelem, és a megérzés között viszont nagyon apró hártya van. Ezt a jelzőrendszerünket érdemes tanulni finomítani magunkban. De én azt mondom, ha bizalmat szentelünk a felsőbb énünknek, és ha sikerül a változásainkat megérteni és elfogadni, akkor a döntés, melyet majd tennünk kell, az egyértelművé fog válni. Úgy is mondhatnám, hogy a nagy káoszban végül meglátjuk a fényt az alagút végén. 

Az átváltozás igen csodás dolog. Emlékeztet a világ valódi természetére. Hogy minden pillanatban minden változik. Hogy egyetlen biztos pont létezik az életben, az pedig a folytonos változás. Hát nem mágikus érzés, mikor érezzük, hogy az életünk maga a mozgás? Még bent a lelkünkben is mozgás van.
S ha minderre odafordítjuk figyelmünket, vagyis benne vagyunk a tudatos jelenlétben, akkor nem sodródunk, hanem mindeközben áramlunk. és táncolunk. És végre nem azt mondjuk, hogy ha, hanem azt, hogy AH!

Végszóként pedig szívből kívánok áramlásokkal teli újjászületéseket mindenkinek!